Már sosem tudhatjuk meg, hogy ha a mentők először nem a Csömöri úti focipályára, hanem egyből a Kövér Lajos utcai sporttelepre mentek volna, megmenthették volna-e a Fradi-legenda Varga Zoltán életét. A hatvanas évek kitűnő középpályásának ugyanis korábban már két alkalommal is volt szívinfarktusa, márpedig köztudott, hogy a szív nem szereti, ha játszanak vele. Varga Zoli pedig a két infarktussal a háta mögött is szeretett játszani.
Április 9-én este 7 órakor öregfiúk meccset rendeztek a zuglói sporttelepen. Varga Zoltán a Merkapt nevű együttest erősítette. Az első félidő 25. percében lépett pályára, de csak tíz perc játék jutott neki. A szünetben ugyanis rosszul lett, nem tudta a további játékot vállalni. A második félidőben még leült a kispadra, hogy legalább onnan szurkolhasson a többieknek. Néhány perc után azonban lefordult a padról, és meghalt. A társai megpróbálták őt újraéleszteni, illetve a mentőket is értesítették. A rohamkocsi azonban csak több mint húsz perc elteltével érkezett meg a helyszínre. Állítólag először a Csömöri úton található sporttelepre irányították a járművet, és onnan kellett visszavergődnie a Kövér Lajos utcába. Az orvos azért megpróbálkozott a lehetetlennel, közel fél órán keresztül küzdött Varga Zoltán életéért. De mindhiába, a sportoló életét már neki sem sikerült megmentenie.
Varga Zoltán halálával ismét egy nagy egyéniséget veszített el a magyar labdarúgás. Ez pedig annak ellenére is igaz, hogy a kiváló sportolónak sokan sohasem bocsájtották meg, hogy az 1968-as mexikói olimpián otthagyta az aranyesélyes magyar csapatot. Varga Zoli 1961-ben, mindössze 16 esztendősen mutatkozott be a Ferencváros együttesében. Csapatával négyszer nyert magyar bajnokságot, és tagja volt a Vásárvárosok Kupájában az 1963-ban az elődöntőig jutó, 1965-ben nyertes, 1968-ban pedig második helyezett együttesnek. 1964-ben Tokióban válogatottként olimpiát, és ugyanebben az évben európa-bajnoki bronzérmet is nyert, összesen 12 válogatott meccsén két gólt lőtt, az egyiket Ausztriának, a másikat pedig Dániának. 1968-ban hosszú tervezgetés után a mexikói olimpián disszidált, majd Németországban telepedett le. Két évre eltiltották, de ő nem adta fel: a hetvenes években játszott a Hertában, az Aberdeenben, az Ajaxban, a Dortmundban és a Gentben is. Sokak szerint a tehetsége révén ennél is többre vihette volna. 1996-ban hazatért, és nem sokkal később kedvenc csapatának, a Fradinak az edzője lett. Az FTC közönségével annak ellenére sem sikerült megszerettetnie magát, hogy a csapattal bronzérmes lett, s hogy a következő évben az UEFA-kupából sikerült kiverniük a görög Olympiakoszt, illetve hazai pályán 3-2-re legyőzték az angol Newcastle Unitedet is.
Varga Zoltán, miután elküldték, még Kispesten, Dunaújvárosban és Győrben volt edző. Később néhányszor szakkommentátorként próbált meg a labdarúgásban maradni. Öregfiúk mérkőzéseken gyakran pályára lépett, ő ugyanis az az ember volt, aki sosem tudott elszakadni a labdarúgástól. A halála is stílszerű volt: focipályán, majdnem játék közben és zöld szerelésben érte őt utol a halál. Talán érthető, hogy a Ferencváros – fátylat borítva a régi sérelmekre – miért tekintette őt a saját halottjának. Véleményünk szerint Zugló sem fog kimaradni Varga Zoli emlékének ápolásából: nem tartjuk kizártnak, hogy hamarosan a Kövér Lajos utcai sporttelep is a kiváló labdarúgó nevét fogja majd viselni. (M)