|
Közeledik az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója, és ekkor ismét felmerül a kérdés, hogy milyen körülmények vezettek el ehhez az előnytelen békeszerződéshez. Egy volt hadügyminiszter, egy ellenforradalmi csoport és egy volt miniszterelnök révén helyi érdekeltsége is van a nagy történelmi folyamatoknak.
Az első világháború közvetlen előzménye volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia annektálta Boszniát, ami egyenesen vezetett a trónörökös szarajevói meggyilkolásához, és az első világháború kitöréséhez.
A történelmi Magyarország területén élt 5,5 millió hadkötelesből 3,6 millió vonult be katonának, közülük mindössze 524 ezer élte meg épségben a háború végét, 833 ezer katona fogságba esett, a sebesültek száma megközelítette a másfél milliót, 500-600 ezer katona pedig hősi halált halt. A háború a részt vevő államokban közel 10 millió ember halálát és 20 millió sebesülését okozta. Ráadásul az utolsó évben kitört egy halálos járvány, a spanyolnátha, ami világszerte 20-40 millió halálos áldozattal járt.
Ferdinánd trónörökös után Ferenc József is meghalt 1916-ban, s a monarchia irányítása a gyakorlatlan IV. Károlyra maradt. A háborút a németek és a monarchia elveszítette, éhezés, nélkülözés jutott osztályrészül a háborús erőfeszítésekben kivérzett vesztes államok lakosságának. IV. Károly megpróbálta államszövetséggé alakítani Ausztria-Magyarországot, de a terv kudarcot vallott, és megbukott a császárság, és a monarchia területén új államok szerveződtek.
Arisztokretén miniszerelnök
Károlyi Mihályt még IV. Károly, mint magyar király nevezte ki 1918 októberében, de aztán novemberben császárként és királyként is lemondott, Károlyi, a vörös gróf pedig az erősen balos szakszervezetek és a szociáldemokraták szolgálatába lépett. Merénylők meggyilkolták a korábbi miniszterelnököt, Tisza Istvánt. Úgynevezett Nemzeti Tanács alakult, és számos népjóléti intézkedést vezettek be: munkanélküli segélyt, emelt béreket, nyolc órás munkaidőt, földosztást. Megadták az általános választójogot, és a következő év áprilisára kiírták az általános választást.
A magyar hadsereg vezetése erősen forradalom-ellenes volt, s nem csak ők tartották Károlyi Mihályt alkalmatlannak a bonyolult helyzetben lévő ország vezetésére. Diplomáciai köröben úgy tartották: Magyarországon meggyilkolták a legokosabb grófot, és kinevezték miniszterelnöknek a legbutábbat. A Károlyi kormányban részt vevő szocialisták az arisztokrata grófot egymás között csak arisztokreténnek gúnyolták. Károlyi szilárdan hitt a tárgyalásokban és a pacifista békeelvekben, és nem felhasználta, hanem leszereltette a 15 hadosztálynyi harcedzett magyar hadsereget. (A mátyásföldi Szurmay Sándort, volt hadügyminisztert letartóztatták és internálták – ő úgy vélte, hogy a rendelkezésre állt magyar haderő elégséges lett volna a történelmi határok megvédésére.) Linder Béla, Károlyi hadügyminisztere kijelentette: Nem kell hadsereg többé. Soha többet nem akarok katonát látni.
Oroszországban ekkor vadul tombol a proletárforradalom, Lenin vezetésével. Lenin jobbkeze egy bizonyos Kun Béla, aki 1916-ban esett orosz fogságba, de ott a társaival megalakította az Orosz Kommunista Párt magyarországi csoportját. Később fegyverrel és írásaival részt vesz a harcokban a Vörös Hadsereg oldalán, publikál a Pravdában (korábban egy vidéki lap újságírója volt, együtt dolgozott a fiatal Kosztolányi Dezsővel). A kommunisták radikális irányvonalához tartozott, akik a vörösterror magas szintjét tartotta csak elfogadhatónak – a pragmatikus Lenin ezt az irányvonalat kuneristának nevezte.
Exportált proletárdiktatúra
Amikor híre jött a magyarországi forradalomnak, Lenin a kiképzett magyar kommunistákat kisebb csoportokban Budapestre küldte, pénzzel is ellátva őket. Lenin képzeletében a háborús nyomorúság igen alkalmasnak látszott a bolsevik forradalom általános kitörésére, ami elméletileg a világon mindenütt létrejön, hogy a világ proletárjai egyesülhessenek.
Kun Béláék Budapesten megalakítják a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP), Kun lett a központi bizottság elnöke, lapot alapítanak, s az agitátorok Károlyi ellen szónokolnak a gyűléseken, izzítják az éhező munkások hangulatát, a Vörös Újság kormányellenes cikkeket jelentet meg, sztrájkokat szerveznek, készítik elő a proletár-forradalmat. A szocialistákkal tárgyalásban állnak a kommunista párttal való egyesülésre.
Egy lövöldözésbe jutó tüntetés miatt a kommunisták gyűjtőfogházba kerülnek, de senki nem őrzi őket, ki-be járnak. Károlyi 1919. március 20-án hírét veszi, hogy a győztesek milyen határokat terveznek Magyarországnak, és tiltakozásul lemond. Kun Béla vezetésével a kommunisták ekkor egyesülnek a hatalmat addig is birtokló szocialistákkal, és március 21-én kikiáltják a Tanácsköztársaságot, Szovjet-Magyarországot.
Március 21-re virradólag fontos dolog történt: mintegy 600 fegyveres kommunista elfoglalta a főváros fontosabb közintézményeit, a minisztériumokat, a bankokat – szóval átvették az ország felett az irányítást. Kun Béláék Lenintől megkapták a Szovjetállam szervezési alapelveit, amit rohamtempóban két nap alatt magyarra fordítottak, s a csepeli szikratávírón (amit az egész világon lehetett fogni) hetente konzultáltak a bolsevik forradalom magyarországi fejleményeiről.
Károlyi leszerelte a katonaságot, Kun Béla és népbiztos társai leszerelték a rendőrséget és a csendőrséget. Saját fegyveres csoportokat hoztak létre, aminek feladata az ellenforradalmi burzsoázia elleni harc volt – itt, az úri Magyarországon, a polgári Budapesten!
Kosztolányi Dezső a proletárdiktatúra első napjaiban meglátogatta Kun Bélát, hogy a belpolitikai helyzetről kérdezze. „Mondd, mi ez itt, öregem?”, s várta, hogy a régi vagány újságíró-kolléga félszemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy ez az egész csak móka, kár izgulni... Kun Béla azonban propagandaízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot. „És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal?” – kérdi Kosztolányi. Reád semmi szükség a proletár-államban – válaszol Kun Béla. – Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.
A csőcselék uralma
Az írók problémájának megoldására többféle ötlet felvetődött akkoriban: méhészeti szakfelügyelőknek kell őket átképezni, vagy be kell sorozni a Vörös Hadseregbe. Krúdy Gyula: A bolsi című novellája arról emlékezik meg, amikor Kun Béla tanácskozásra hívja az írókat, és aki nem szidja a rendszert, azoknak állami állást ajánl, biztos fizetéssel. Már tréfálkoztak is, mikor ellenőrzés céljából megérkezett egy fegyveres bolsevik különítmény:
„A tréfálkozást csak éppen Szamuelly elvtárs megérkezése szakította meg, aki bőrkabátos emberekkel, kézigránátokkal, géppuskákkal megjelent hirtelenében, hogy népbiztos-társát ellenőrizze, vajon csakugyan írókkal van együtt, nem összeesküvést sző ellene (már moszkvai ellenlába ellen). Az írók ijedtükben abba a kis kamrába vonulnak, amely az udvarra nyílik, de az ablakon vasrács van, kiugrani nem lehet. Kun és Szamuelly között izgatott szóváltás a belső szobában. Végre Szamuelly elvonul zörgő, csörgő vastalpú legényeivel, szívdermesztő hangú autóival. Kun biztos ránknyitja az ajtót, szegény összebújt, remegő burzsujokra... – Folytathatjuk a tanácskozást.”
A proletárdiktatúra szélnek eresztette a bírókat, s helyettük munkásbírók ítélkeztek – bármelyik munkás lehetett bíró, ha idősebb volt 20 évesnél. A folyamatban lévő pereket megszüntették, a börtönökből még a rablógyilkosokat is kiengedték, ezek egy része aztán beállt a bolsevik terrorkülönítményekbe végrehajtónak.
Korántsem valószínűtlen a következő anekdota, ami A vörös rémuralom Magyarországon című könyvből való: Az egyik proletárbírósági tárgyaláson a vádbiztos (államügyész) kérdésére, hogy a vádlottak hová vitték a lopott dolgokat, a felelet így hangzott: Ugyanahhoz a budafoki asszonyhoz, akihez tavaly veled vittük azt a biciklit.
A gyárakat köztulajdonba vették, munkásvezetők irányítása alatt, a béreket hat-nyolcszorosra emelték, mindenkit felvettek a gyárakba, ahol egyébként (részben az anyaghiány miatt) szinte teljesen leállt a termelés.
Cserny József és a Lenin-fiúk – gyilkoltak, raboltak
Mindenki menekült
A terrorkülönítmények rettenetes dolgokat műveltek az egész országban. Egyiküket, akik jellemzően autóval jártak, egy volt matróz, Cserny József vezette, Szamuely Tibor főleg a vasutat kedvelte. Idézet a fenti könyvből (írta Pekár Gyula v. miniszter, államtitkár):
„Szamuely az ellenforradalmak elfojtó hőse volt. A kezdetleges és gyengén szervezett ellenforradalmakat verte le, akként, hogy túlerővel jelent meg a helyszínen, s néhány akasztott ember jelezte az illető város vagy falu főterén, hogy Szamuely elvtárs itt járt látogatóban...
Ahová ez az akasztóvonat befutott, rémülten menekült polgár, munkás, ellenforradalmár és jobb érzésű szocialista egyaránt – nem volt ekkor menekvés senki számára, véletlenek döntöttek ekkor élet és halál felett. Szolnokon 57 embert – katonatisztet, polgárt, parasztot és gyereket –, Kalocsán 19-et, Kapuvárott 7-et, Dunapatajon 62-t, Dömösön 9-et akasztatott a halálvonat parancsnoka, és se szeri, se száma azoknak a helységeknek, ahol Szamuely Tibor meg nem tizedelte volna a becsületes és munkás magyarságot. Válogatott hóhérgárda kísérte, akik válogatott kínzásokkal, röhögve és kárörvendő káromkodások között végezték ki áldozataikat, a forradalmi törvényszék halálraítéltjeit...
Munka után aztán nekilátott a sötétlelkű gyilkosfiú gárdája a rablásnak. Sarcot vetettek a városra vagy falura, amit jó pénzben vagy élelmiszerben kellett, halálbüntetés terhe mellett mindenkinek beszolgáltatni, egy másik vörös csapat túszokat szedett össze, akiket Pestre szállítottak, de bizony sokszor megesett, hogy lerészegedve már a vonaton összeszurkálták őket, és egyszerűen kihajították a haldoklókat a kocsiablakon. A hazatérő akasztóvonat vagonszám hurcolta magával a vidéken összerabolt holmit, ékszert, pénzt, bort, élelmiszert – marakodó osztozkodás, ittas lárma, duhaj énekszó és mocskos káromkodás hangja töltötte meg a gyönyörű, első osztályú Pullman-kocsikat, s a szántóvető paraszt keresztet vetve megborzongott az alkonyatban, mikor földjén az ordító, éneklő, kivilágított halálvonat dübörögve, füstöt okádva véres kezekkel keresztülrohant.”
A Sashalmi-11 elnevezésű csoport a Parlament épületében várta sorsát a Tolnai-5, a Ceglédi-8, a Vasutas-16 és a Vendéglői-7 között. Sok jóra nem számíthattak, az országház pincéjében Oroszországból érkezett hóhérok tették a dolgukat, vallatták a burzsuj ellenforradalmárokat. Pekár Gyula, visszaemlékezése szerint sokat beszélgetett velük oroszul, s egyikük, név szerint Iczigovics, ha megitta a szokásos másfél liter rumját, még szellemes is tudott lenni. Kihúzta kozákkését, és megmutatta, hogyan kell egy burzsuj szemét egyetlen kanyarítással kivenni: mint magot a barackból.
Egyébként valódi keleti kínzási módszereket hoztak magukkal, mint: besózással fűszerezett élvenyúzás, a kihúzott nyelvnek az orra való felszegezése, az éheztetéssel kombinált keresztrefeszítés, vagy a has-zsebek tréfája, midőn a kétoldalt felhasított altest nyílásaiba dugják a burzsuj két kezét, hadd szorongassa ott benn a belek bugyellárisát. (A Sashalmi-11-ről hiába kerestünk feljegyzést a helytörténeti gyűjteményben, valószínűleg nyomtalanul a Dunában végezték a mi helyi ellenforradalmáraink is.)
Fegyver-arzenál a Lenin-fiúknál
Kun Béláék a szocialisták nyomására időnként visszafogták a bolsevik terrort. 1919. május 19-én a Cserny különítményt (két zászlóalj katona és tüzérség bevetésével) lefegyverezték. Lerakott fegyvereik a következők voltak: hét 140 milliméteres, hat 90 milliméteres aknavető, három 75 milliméteres páncélágyú, hét gyalogsági ágyú, hét gépfegyver, 64 láda bomba, 130 láda kézigránát, 41 rekesz gépfegyver lőszer, 115 láda lőszer gyalogsági ágyúhoz, 807 láda lőszer az aknavetőkhöz. Ezen kívül nyolc személyautóval és hat teherautóval is rendelkeztek.
Szovjet-Magyarország vezetői az ország területi integritásával egyáltalán nem foglalkoztak. Elveik szerint a proletárdiktatúra minden országban törvényszerűen bekövetkezik, és az internacionalizmus nem törődik (!) a határokkal. A dolog rendben is lett volna, hiszen az orosz Vörös Hadsereg már Ukrajnában járt, és csak addig kell kitartani, míg azok el nem érik a Kárpátokat – akkor Szovjet-Magyarország egyesül Szovjet-Oroszországgal. De egy ukrán hadúr keresztülhúzta a számításokat: szembefordult Leninnel, és a határtól 200 km-re feltartotta Lenin hadseregét. Köröskörül pedig olyan államok jöttek létre, amelyek igényt tartottak Nagy-Magyarország különféle területeire. Normális hadsereg pedig nem volt. Kun Béla a harcedzett katonákra nem számíthatott (azok zsigerből kergették volna el a vörös bandát), tehát felfegyverezte a budapesti munkásságot.
Ez nem is sikerült rosszul – némi kiképzés után a csehszlovákok ellen indultak, akik már Miskolcig jöttek előre (a szerbek közben elfoglalták Pécset, a románok nem csak Erdélyt, hanem Debrecent is, és ott álltak a Tisza túlpartján).
Sikeres felvidéki hadjáratban a Vörös Hadsereg szép sikereket ért el, és félig felszabadította a Felvidéket. A győztes antant-országok vezetői ekkor diplomáciai ajánlatot tettek Kun Bélának: ha a kijelölt határok mögé viszi vissza északon a csapatait, akkor visszavezénylik a románokat a Tiszától. Kun Béla belement az alkuba, kiürítették a felszabadított részeket, és ezzel teljesen demoralizálta a Vörös Hadsereget, aminek nagy része gyakorlatilag szétszéledt.
A románoknak viszont eszük ágában nem volt visszavonulni, sőt egy erőtlen próbálkozással vereséget szenvedtek a proletárok, és a románok, átkelve a Tiszán, Budapest felé indultak (szinte ők sem hiték el, hogy ez lehetséges). Ez augusztus 1-jén történt, 3-án érték el a fővárost.
A szomszédos országok területi igényei Magyarországgal szemben
A menekülés
Kun Béla már áprilisban politikai menedékjogért folyamodott Bécsben a népbiztosok számára, s ezt meg is kapta (Ausztria nagyon balos-vörös volt akkoriban). Vonatában felfegyverzett Lenin-fiúk kísérték, akiket a határon az osztrákok lefegyvereztek, majd visszaküldték őket Magyarországra. Könnyek között búcsúztak Kun Bélától: Akkor most minket felakasztanak? (Összesen 14-et akasztottak fel a több százból...) Szamuely Tibor szintén nem kapott menedékjogot, s mikor kiderült, hogy visszaküldik Magyarországra, egy elrejtett kicsi pisztollyal főbe lőtte magát.
Kun Béla és népbiztos társai Bécsben biztonságban voltak, egyszer próbálták őket a magyar különítményesek elrabolni, egyszer pedig (sikertelenül) megmérgezni. A Bécsi Magyar Újságban és a baloldali hazai lapokban szemérmetlenül kritizálták a magyar állapotokat. Kun Bélát később orosz hadifoglyok közé rejtve útnak indították Oroszországba. Lenin még két alkalommal vetette be a hivatásos forradalmárt: Ausztriában és Németországban próbálta kirobbantani a bolsevik forradalmat, sikertelenül. Később Kun Béla a Krím elfoglalásakor irányította a vérengzést (amit még Lenin is túlzásnak tartott), majd a Komintern VII. kongresszusán sértetten ülve maradt, miközben mindenki állva tapsolt, s ezért vagy másért Sztálin 1938-ban kivégeztette.
Román uralom
A románok egyetlen puskalövés nélkül foglalták el Budapestet, majd Győrig nyomultak. Az általuk ellenőrzött területen, a románoktól kapott fegyverekkel alakult meg Horthy hadserege, amely a románok kivonulása után bevonult Budapestre.
1920 elején a román csapatok végül kivonultak Budapestről, de kifosztották a várost. A magyaroknak át kellett engedniük valamennyi hadifelszerelésüket, kivéve azokat, amelyekkel a Horthy irányítása alatt álló sereg rendelkezett. Ezenkívül át kellett adniuk a románoknak teljes hadiiparukat, a magyar vasúti kocsik felét, az állatállomány 30%-át, a mezőgazdasági eszközök 30%-át, illetve 35 ezer vagon gabonát és takarmányt. A Nemzeti Múzeum kifosztását az antant-megbízottak segítségével sikerült megakadályozni.
A konszolidáció Horthy Miklós kormányzósága alatt vette kezdetét, előtte egy ideig Friedrich István mátyásföldi felvonógyáros volt az ország miniszterelnöke.
A trianoni határokat a győztesek jóindulatának köszönhetjük: Magyarország mindent elveszített, amit elveszíthetett. (F) |
